Mitől MÉLY az adaptáció?

A klímaadaptáció már régen forgalomban lévő kifejezés, tulajdonképpen azt jelenti, hogy alkalmazkodunk a klímaváltozás következményeihez, és ez alatt általában a fenntartható fejlődést értik. Egy véges erőforrásokkal rendelkező rendszerben azonban nem lehet végtelenségig fejlődni, előbb-utóbb elérjük a határokat, vagyis kimerülnek az erőforrások. Ugye mindenkinek ismerős a "fogyasztói társadalom" kifejezés, amely gyakorlatilag a modern, fejlett civilizációt jellemzi, és a globális gazdaságot mozgatja? Talán az sem újdonság, hogy ez egy meglehetősen igazságtalan rendszer olyan szempontból, hogy mindazokat a javakat, amelyek most rendkívül nagy mennyiségben állnak rendelkezésre, az emberiség egy igen csekély százaléka élvezheti - és egyfajta modernkori rabszolgáság alkalmazásával állítják elő, mert ez biztosítja a profitot, ami egy még szűkebb réteg zsebében landol. Ezek a gondolatok igen messzire vezetnek, legyen elég most belátni azt, hogy a "fenntartható fejlődés"  egy illúzió, aminek hatalmas ára van. 

Környezettudatosság

A klímaadaptáció és a fenntartható fejlődés filozófiája nagyon leegyszerűsítve az, hogy igyekszünk csökkenteni az ökológiai lábnyomunkat, kevesebb kárt okozni a környezetben: kevesebb szemét, kevesebb károsanyagkibocsátás, és főként kevesebb üvegházhatású gáz az atmoszférába, merhogy ettől melegszik a bolygó átlaghőmérséklete. Mostanában ijesztően. A "1,5 fok" is ismerősen csenghet: a cél, hogy a globális felmelegedést másfél fok alatt tartsuk - ezt már éppen engedjük el, és már a 2 fok is necces. Ráadásul ez egy átlag, bizonyos helyeken már most jóval meghaladta az évi átlaghőmérséklet emelkedése a célértéket, máshol még nem érte el. És míg a világ országainak vezetői vitatkoznak és mindenféle vállalásokat tesznek (amiket eddig még soha nem sikerült betartani), a hőmérséklet emelkedik.

Az átlagember, mint Te meg én, legfeljebb a fogyasztási szokásaink megváltoztatásával tudunk hozzájárulni a klímacélokhoz, és mivel szokásokról van szó, ezek megváltoztatása azért nem olyan könnyű, hiszen az ember a szokásai rabja. Ráadásul olyan számokkal dobálóznak, amiket ki se tudunk mondani, joggal kérdezheted, hogy mit számít az, ha én változtatok, a globális nagyvállalatok, a nagy szennyezők, az ipar mellett én csepp vagyok a tengerben. Közel 8 milliárdan élünk jelenleg a Földön, ez 8 milliárd csepp...

Persze nem mindenki egyformán járul hozzá cseppként a tengerhez, a harmadik világban élő szegények vagy akár a "gazdag Nyugat" nincstelenjeinek ökológiai lábnyoma töredéke annak, amit a jóléti társadalmak közép- és felső osztályai beleraknak a közösbe. Szóval amit Te meg én teszünk, igenis számít, mert ha az életmódodat úgy változtatod meg, hogy ne 8 Földet igényeljen évente, hanem csak egyet, akkor már tettél valamit a fenntarthatóság érdekében. De ugye azzal indítottam, hogy a fenntartható fejlődés, ami alatt általában fenntartható növekedést értenek, illúzió, tömeges és gyökeres változtatások nélkül kevés az üdvösséghez, amolyan sebtapasz egy nyílt törésre, de első lépésként megteszi. 

Túltoltuk

A klímacsúcsok, vállalások és a "zöldségek" (=környezetkímélő megoldások) hatására az lehet a benyomásunk, hogy igen, történnek érdemi lépések, a klímaváltozás megállítható, a folyamatok visszafordíthatók, és környezettudatosan élhetjük tovább az életünket, mint eddig - hát nem. Egyre több jel mutat arra, hogy erről lemaradtunk valamikor a hetvenes években, vagyis kb. 50 évvel ezelőtt. Még a 70-es évek elején csináltak egy modellt az MIT-n, amely felvázolt bizonyos forgatókönyveket, többféle verzióban. Tekintettel arra, hogy a következményeket igen messzire, 60-70 évvel későbbre helyezték, ezt gyakorlatilag senki nem vette komolyan.  Mára kiderült, hogy a fejlődés jelszavával szisztematikusan elkezdtük megvalósítani a legrosszabb forgatókönyvet. A mi problémánk az, hogy a 60-70 évből már eltelt 50, és totál más irányba mentünk, mint amerre szerencsés lett volna, és mára egyre nagyobb tempóval robogunk egy szakadék felé. Amikor valaki először szembesül ezzel a gondolattal, az első reakció az "á, az nem lehet." De. Bendell egy éven át bogarászta a számokat, a tanulmányokat, amelyek erről szólnak, én nem vagyok klímatudós, ő a fenntartható fejlődést képviselte egy életen át. A következtetéseit 10 oldalnyi szakirodalommal támasztotta alá. Én hiszek neki. És most akkor mit kezdjünk ezzel az információval?

Megoldás?

Valódi megoldás a klímaváltozás megállítására vagy visszafordítására jelenlegi tudásunk szerint nincs. Ötletek vannak, és persze lehet hinni az emberi találékonyságban, abban, hogy "valaki" majd megoldja, valamit majd ki- vagy feltalálunk - ezt hívja Bendell passzív reménynek. Tulajdonképpen egyfajta csodavárás, mágikus gondolkodás. Vagy lehet reménykedni abban, hogy ha ezt meg azt megtesszük, akkor az megállítja a klímaváltozást - ez az aktív remény. Ehhez elsősorban az kellene, hogy ma, most, ebben a pillanatban, mindenki egyszerre változtasson az életén, egyéni, helyi közösségi, térségi, országos, állami szinten - vagyis globálisan. Ha álmodunk egy nagyot és amikor felébredünk, a kezünk nem lóg a bilibe, hanem tényleg sikerül, talán... bár tekintettel arra, hogy mekkora ez a rendszer, mekkora a benne rejlő tehetetlenségi erő, ehhez is minimum egy csoda kéne. Jó nagy. (Ez már a Titanicnál se jött be, teljes gőzről lefékezni és más irányba mozdítani egy böhöm nagy óceánjárót max arra jó, hogy ne frontálisan ütközzön a jéghegynek, hanem "csak" az oldalát hasítsa fel - megpróbálták, az eredményt ismerjük.)

Hogyan lehet ehhez alkalmazkodni?

Mélyen vagy sehogy. Vannak, akik kissé eltúlozzák a dolgokat és azt gondolják/mondják, hogy az emberiség, mint faj kapott egy halálos diagnózist - ők azok, akik az emberiség közeli kihalását vizionálják (NTHE mozgalmak, NTHE=Near Term Human Extinction), ami persze előbb-utóbb valószínűleg be fog következni, de Bendell és Deep Adaptation mozgalom nem ezt vallja, maradunk az alapító - ehhez képest - mérsékeltnek tekinthető álláspontjánál: "az összeomlás elkerülhetetlen, a katasztrófa valószínű, a kihalás lehetséges." Bármelyik opciót vesszük is, egyik sem túl vidám. Említettem már a passzív reményt (=csodavárás), illetve az aktív reményt (=megfelelő cselekvéssel mindez elkerülhető, ami a fent taglalt feltételeket tekintve ugyancsak egyfajta csodavárás), Bendell szerint az egyetlen reményfajta, ami a realitásokat is tekintetbe veszi, az a radikális remény - elfelejteni mindent, amiben eddig reménykedtünk, szembenézni azzal, ami VAN, még akkor is ha ez egy rémálomnak tűnik, és a tagadás után tudatosan választani a reményt. Ezt a fajta reményt az táplálja, hogy feladtuk az ellenállást és felismerjük, elfogadjuk, hogy bizonyos dolgokon nem tudunk változtatni, de ez a tény nem jelenti azt, hogy nem tehetünk semmit, sőt, nagyon sok mindent tehetünk, de a cselekvésnek mélyebb értékekből kell fakadnia, és közben meg kell maradnunk a realitás talaján. Más szavakkal, ha teszünk valamit, akkor azt ne azért tegyük, hogy megállítsuk a klímaváltozást, hanem azért, mert hiszünk abban, hogy ez így helyes. Az értékeink megkeresése és az azok mentén vezetett élet egyik "mellékhatása," hogy más szintre emelkedik az önazonosságunk.

A klímaadaptáció bizonyos helyeken, egy bizonyos szintig működhet, de elég a jelenlegi hőhullámra, erdőtüzekre, aszályra vagy a klímacsúcsra térdig vízben állva bejelentkező tuvalui külügyminiszterre gondolni és kb. látható, hogy mennyire vagyunk eredményesek. Bendell az általa Mélyadaptációnak vagy Mélyalkalmazkodásnak elnevezett úthoz csak egy útmutatót, illetve kérdéseket adott, még a látszatát is el akarta kerülni annak, hogy valamilyen terv lépéseinek egyszerű végrehajtásával a helyzet menedzselhető lenne. A legnehezebb talán azt elfogadni, hogy nem mi irányítunk. Válaszok még most sincsenek, de elindult egy párbeszéd, ami mind a külső, mind a belső alkalmazkodást hivatott támogatni. A külső alkalmazkodás nem puszta túlélésről szól, sokkal inkább jelenti gyakorlati intézkedések kidolgozását egy élhető élet támogatására és a károk csökkentésére az összeomlás előtt és alatt (pl. regeneratív életmód, közösségépítés, vagy akár politikai aktivizmus). A belső alkalmazkodás első lépése az információ feldolgozása, a szembesüléssel járó nehéz érzések (a félelmek és gyász, mint teljesen normális reakciók) kezelése, majd annak végiggondolása, hogy mit jelent mindez számunkra, és milyen cselekvés következik ebből. A Mélyadaptáció talán legfontosabb aspektusa, hogy a belső alkalmazkodás során a menekülés helyett értékeket keresünk, amelyekért akkor is érdemes tenni, ha a klímaváltozást és a társadalmi összeomlást nem tudjuk megállítani vagy visszafordítani - innentől kezdve nem a félelem, hanem a megtalált értékek jelentik a motivációt, ezáltal nem valami ELLEN küzdünk, hanem valamiÉRT, amiben hiszünk. A belső alkalmazkodás során bejárt út erősen emlékeztet a Joseph Campbell által leírt "hős útjára" - szeretettel ajánlom ehhez a következő rövid videót: