Skip to main content
Mélyadaptáció

A reményről

Miben reménykedjünk - és miben ne?


A tanulmány megjelenése után Bendell számtalanszor megkapta, hogy nem veheti el az emberektől a reményt. Pedig a Mélyadaptációtól semmi nem áll távolabb, mint a reménytelenség hirdetése, sőt, egy olyan reményt fogalmaz meg, ami maximálisan a realitások talaján marad. A reményről és a vízióról végül Bendell írt egy gyönyörű blogbejegyzést, Hope and Vision in the Face of Collapse címmel (angolul tudók itt olvashatják: https://jembendell.com/2019/01/09/hope-and-vision-in-the-face-of-collapse-the-4th-r-of-deep-adaptation/ - magyar fordítás hamarosan 😉).

Íme egy részlet a cikkből:
"Az egyik probléma a reménykedéssel abban, hogy minden rendben lesz, hogy ez azt jelenti, hogy fel kell adnunk a cselekvőképességünket. Azt feltételezzük, hogy valaki majd rendbe hozza a dolgokat. Ezt néhányan “passzív reménynek” hívják. Mindeközben az alaptalan remény megfoszt lehetőségektől, mert a rendelkezésünkre álló értékes időt nem arra fordítjuk, hogy csökkentsük a károkat és megmentsük az emberiséget. A “meg tudjuk oldani” típusú remények hirdetőivel az a probléma, hogy tabusítják azokat a párbeszédeket, melyek tárgya az lenne, hogy mit tegyünk, ha mégse tudjuk megoldani. Ezt nevezhetjük “mágikus reménynek”, mivel gyakran jár együtt azzal a nyílt vagy sugallt gondolattal, hogy addig a pillanatig befolyásolhatjuk a valóság alakulását, amíg a reményt választjuk (mellékesen: ha a valóságunkat együtt teremtjük a tudatosságunkon keresztül, akkor a figyelem minden egyes pillanatán keresztül tesszük ezt, nem csak azokban a pillanatokban, amikor úgy döntünk, hogy összekapjuk magunkat és mágikusan reménykedünk).

A passzív reménytől megkülönböztetve voltak, akik egy “aktív reményt” vártak, ahol elvetjük a remény uralkodó vagy kapott elképzeléseit, és ehelyett szembenézünk azzal, hogy mit gondolunk valósnak, és egy új reményt alakítunk ki annak alapján, amiben hiszünk. Ez a remény jelentésének egy jelentős újragondolása, mivel fel kell ismernünk, hogy a remény cselekdeteket kíván, hogy valóra váljon. Azonban nem gondolom, hogy elegendő a remény fogalmának az újragondolása. Mert ezt alááshatja, hogy valóban úgy gondoljuk-e, hogy a cselekedeteink hozzájárulnak az aktívan remélt kimetelhez. Ehelyett a hangsúly a szándékon van, anélkül, hogy pontosan meghatároznánk a szándék természetét, mint például a szeretet, az együttérzés, a megbocsátás stb. Ezért azok az emberek, akik "aktív reményről" beszélnek, valójában talán mágikus reményt gyakorolnak, és elkerülik akár az általuk értékelt szándékok mélyebb vizsgálatát, akár a cselekedeteik hiábavalóságának következményeit.

A munkám során elkezdtem meghívni másokat, hogy derítsük ki, milyen lehet a radikális remény. Mélyadaptáció tanulmányomban elmagyarázom, hogy ezt hogyan inspirálta részben az őslakos amerikaiak válasza arra a felismerésre, hogy az életmódjuk elkerülhetetlenül elpusztul. A vének közül néhányan úgy döntöttek, hogy el kell engedniük az összes meglévő reményüket és ki kell alakítaniuk egy újat, amely lehetséges. A régi életmódjukkal összehasonlítva a reménynek ez a formája inkább horrornak tűnik, de a teljes megsemmisüléshez képest néhány törzs ezt választotta. A radikális remény a reménynek a tagadás után tudatosan választott formája. A remény egy olyan formája, amely képessé tesz arra, hogy átadjuk magunkat egy helyzetnek. Elfogadja a történésekkel kapcsolatos nehéz realitást, valamint a képességünket is arra, hogy befolyásoljuk a dolgokat, azonban továbbra is mélyebb értékekhez kacspolódik és cselekvést igényel a megvalósítása."

A "passzív remény" tipikus példái az általunk "technooptimistának" címkézett megoldási javaslatok, amelyek abban reménykednek, hogy a "technika megoldja," de ide sorohatjuk az emberi találékonyságra való hivatkozást is, valamint a Bendell által is említett "gondolatainkkal teremtjük a valóságot" típusú érveléseket is. A passzív remény tipikusan a klímagyász tagadás fázisához tartozik, amikor inkább bele se szeretnénk gondolni abba, hogy mi van, ha tényleg csúnyára fordulnak a dolgok.

Az "aktív remény" esetében annyi kiegészítést tennék, hogy a klímaszorongás tipikusan az aktivisták és a nagyon, szinte környezettudatosan élők körében a legnagyobb - ez abból fakad, hogy sokkal mélyebben élik át a tehetetlenséget, mert úgy gondolják, hogy HA ezt és ezt tesszük, AKKOR megállíthatjuk a folyamatokat, holott ez a korreláció azt feltételezi, hogy mindent irányíthatunk, ezzel szemben az igazság az, hogy a cselekedeteink eredményét számos tényező befolyásolja, nem pusztán az, hogy mit teszünk, és nem vagyunk mindenhatók. Az aktív remény tipikusan a klímagyász alkudozás fázisát jellemzi.

Marad tehát a "radikális remény", amit a Mélyadaptációs csoportban is próbálunk képviselni: a helyzet súlyosságának elismerése mellett döntünk úgy, hogy a legmagasabb szintű emberi értékekhez kapcsolódunk (szeretet, együttérzés, tisztelet) és reményünket abba helyezzük, hogy a krízis hatására egyre többen ébrednek rá ezekre az értékekre. Ez a gondolat inspirálta a Mélyadaptáció 4. R betűjét: Reconciliation, magyarul megbékélés.

Bendell szavaival:
"Ha hozzám hasonlóan te is abban reménykedsz, hogy a közelgő összeomlás növekvő felismerésén keresztül több ember fog felébredni önmaga és az élet mélyebb megértésére, és szeretettel és együttérzéssel fog élni, akkor ez nem üres remény. Mert ez nem egy jóslat. Az emberek ezerféleképpen reagálnak, amikor beüt a krach. Lesznek szörnyű reakciók. Sőt, már most is vannak. Ezért az emberiség felébredésének radikális reménye egy olyan remény, amelyben aktívan részt veszünk.

[...] a Mélyadaptáció arra hív bennünket, hogy készüljünk fel arra, ami már elkerülhetetlen. Ezért, hogy ez még egyértelműbb legyen, az éghajlati tragédia kezelési módjához egy negyedik kérdést javaslok: "Mivel tudnék megbékélni, hogy csökkentsem a szenvedést?".

Ez a kérdés magában foglalja a halállal való megbékélés gondolatát, beleértve az életünkben felmerülő nehézségeket és megbánást, a léttel (vagy Istennel) szembeni haragot. A népek, nemek, osztályok, generációk, országok, vallások és politikai meggyőződések közötti megbékélésre is felszólít. Mert itt az ideje, hogy békét kössünk. Máskülönben az éghajlati összeomláshoz való ilyen belső, mély alkalmazkodás nélkül azt kockáztatjuk, hogy széttépjük egymást és borzalmas halállal halunk meg. Az én radikális reményem az, hogy többen dolgozunk együtt ezen a megbékélésen, annak minden formájában, amely a tanulmányban kifejtett Mélyadaptációs agenda teljesebb alapja."