Alapértékek: szeretet és együttérzés

A Mélyadaptáció vagy Mélyalkalmazkodás két alapvető értéke a szeretet és együttérzés, illetve azt a kérdést teszi fel, hogy hogyan tudunk szeretből fakadó válaszokat találni az előttünk álló kihívásokra, mivel a félelem alapú megközelítésnek elég komoly hagyományai vannak (Amerikában a hidegháború idején született meg a prepper mozgalom, a túlélési praktikákban verhetetlenek). Nem mintha a Mélyadaptáció kitalálója és követői nem szeretnének túlélni, a legnagyobb különbség a prepper mozgalomhoz képest az, hogy hogyan tudunk úgy túlélni, hogy közben emberek maradunk és megőrizzük azokat az értékeket, amelyek emberré tesznek minket. Szinte közhely, hogy a félelemre (és sok minden másra) a legjobb gyógyszer a szeretet, és az abból fakadó együttérzés: ha szeretet és együttérzés vezet minket, nincs időnk félni, illetve könnyebben megtaláljuk azt a bátorságot, amellyel bármivel szembe tudunk nézni. 

A szeretetről

A szeretet az egyik legelcsépeltebb szó, és általában érzelemként tekintenek rá, holott ennél sokkal mélyebb (vagy magasabb) rétegei is léteznek, amit egyes nyelvek meg is különböztetnek, a görögöknek egyenesen 7 különféle szavuk volt 7 különféle szeretetre. A legmagasabb rendű, legtisztább szeretetet agapénak hívták - ez volt az Isten szeretete az ember iránt, és az ember szeretete Isten iránt, vagy ha úgy tetszik, az önzetlen, szolgáló szeretet, amely nem vár viszonzást. David Hawkins ezt úgy fogalmazta meg, hogy a szeretet nem egy érzelem, hanem egy létezési mód, amelyben leledzve nem azt kérdezzük, hogy mit ad nekünk a világ, hanem hogy mit adhatunk mi a világnak. Ez egy fogyasztói társadalomtól meglehetősen idegen szemlélet, mert elvárásokra, kapásra lettünk kondicionálva, holott mindenki ismeri az adás örömét a hétköznapokból, szóval nem, nem kell keblünkre ölelni az egész világot, ezután is nyugodtan bosszankodhatunk, sőt haragudhatunk, és érezhetünk szimpátiát bizonyos emberek iránt, ahogy lehetnek mások, akik kifejezetten ellenszenvesek. Azonban sokat segít, ha a szimpátia és az antipátia mellett egyre többször keressük az empátia lehetőségét. Megszoktuk, hogy kialakult véleményünk van dolgokról, emberekről, ami az előítéletek melegágya - ha azonban figyelmünket a saját véleményünkről a másik ember felé fordítjuk, ha kíváncsisággal közelítünk felé, akkor sokkal könnyebb megérteni egy másik gondolkodást és érzésvilágot, és a különbségek helyett kereshetjük azt is, hogy miben hasonlítunk, mi a közös bennünk. 

"Taker/giver" mentalitás, szükségletek vs. igények

Amikor a szeretet, mint létezési módot határoztuk meg, felmerült a "taker" vs. "giver" mentalitás: "mi az, amit a világ adhat nekem?" vs. "mit adhatok a világnak?" A fogyasztói társadalom a vágyakra épít, külön szakma alakult arra, hogy felkeltsék az igényt egy termékre, mivel az egész kultúránk mozgatórugója a fogyasztás. Még ha át is látjuk a reklámok manipulatív erejét, mivel az emberi psziché ismerete alapján gondosan felépített manipulációról van szó, nehéz neki ellenállni. És mivel ez a mindennapjaink része, az egész gondolkodásunkat áthatja ez a szemlélet anélkül, hogy ezt észrevennénk. Ez pedig azzal jár, hogy bizonyos tekintetben gyermeki pozícióban maradunk - elvárjuk, hogy a világ kielégítse az igényeinket, amelyeket már szükségletként élünk meg. 

Kipróbálhatod a következőt: Két hétig figyeld meg, hogy hol jelenik meg az életedben a tanult igény, és csak legyél tudatos arra, hogy ez egy igény, nem pedig szükséglet. Ezután megfigyelheted azt is, hogy milyen valódi igényt elégít ki, mi mozgat, honnan ered a vágy, és eldöntheted, hogy tényleg szükséged van-e rá. Fontos, hogy az öngondoskodás egy teljesen elfogadható indok, és ha valamire szükséged van ahhoz, hogy működj, hogy töltődj, akkor ez már nem pusztán igény, hanem szükséglet, és ezt a szükségletet valóban bűntudat nélkül tudd kielégíteni.  Később persze el lehet gondolkodni, hogy ki tudod-e váltani valami olyannal, ami összhangban áll az elveiddel, de emlékezz rá, hogy szokásokat megváltoztatni igen sok időt és energiát igényel, át kell hozzá huzalozni az agyunkat, szóval ha ezen gondolkodsz, akkor légy türelmes és elnéző magaddal, mert sem a szégyen, sem a bűntudat nem segít a Nagy Célok elérését. Ahhoz, hogy adni tudj, fel kell tölteni a raktárakat, hogy legyen miből. 

Az együttérzésről

Sokszor hallom, hogy az együttérzés veszélyes, mert "lehúz." Nem értek egyet. A tiszta együttérzés nem akarja megfosztani a másikat a nehéztől, nem veszi magára a terheket. Ezt nem is igazán lehet, mert SOHA nem tudjuk, hogy pontosan mit érez a másik, el tudjuk képzelni a saját élettapasztalataink alapján, hogy mi mit éreznénk egy ilyen helyzetben. Ha padlóra küld az együttérzés, akkor az nem azért van, mert együttéreztünk, hanem mert vannak saját sebeink, traumáink, amelyek még gyógyításra várnak. Ha valaki nehézben van, sokszor a legnagyobb problémát az jelenti, hogy egyáltalán elviseljük azt a kényelmetlenséget, tehetetlenséget, amit ez belőlünk kivált. Ha sikerül megtartani a fókuszt a nehézben lévő emberen, és legfeljebb konstatáljuk, hogy belülünk mit vált ki, aztán ezt feltesszük a polcra és később visszatérünk hozzá, képesek leszünk kapcsolódni és támaszt nyújtani. Egészen pontosan csak így tudunk segíteni - a puszta jelenléttel, odafigyeléssel. Így megélheti azt, hogy nincs egyedül, hogy látják, meghallják - és már ebből is tud annyi erőt meríteni, amivel elindulhat. A mélyadaptációs mozgalomban kiváló gyakorlat erre a Deep Listening, a "meghallgatás művészete."

Kipróbálhatod a következőt: Ha legközelebb találkozol valakivel, akinek szemmel láthatóan jól jönne egy kis támogatás, nehéz érzéseket oszt meg, netán panaszkodik, próbáld hallgatni anélkül, hogy közben azon gondolkodnál, hogy mit válaszolnál, Te mit tennél a helyében, milyen tanácsot adnál neki, vagyis meghallani, hogy mit is mond. Ne szakítsd félbe, bármennyire zseniális megoldást is látsz az ő problémájára, és amikor befejezte, csak annyit mondj: "Hallak téged, átérzem, hogy milyen nehéz most neked!"