Klímagyász - Integráció, értelem

Hogyan tudunk értelmet adni a mindennapoknak egy riasztó jövőképpel?

A gyászfolyamat Kübler-Ross nevéhez fűződő modelljében az utolsó szakasz az elfogadás, azonban láthattuk, hogy ez se nem egyszeri, se nem végleges lezárást jelent, hiszen maga az elfogadás is egy folyamat, amely egy spirálhoz hasonlít, úgy tűnhet, hogy ugyanazokat a köröket rójuk, közben azonban újabb és újabb szinteken fogadjuk el a helyzetet. Akik végigjárják ezt az olykor igencsak rögös utat, egy idő után eljutnak a veszteség integrálásához, egyfajta poszttraumatikus növekedésen mennek át és jelentést, értelmet próbálnak adni a veszteségnek azáltal, hogy olyan tevékenységeket választanak, ahol felhasználják a megszerzett tapasztalatokat.

Sokan számolnak be arról, hogy egy veszteség, egy felismerés megváltoztatta azt, ahogy önmagukat és a világot látják, a gyászfolyamaton átmenve megváltozott az identitásuk, felfedezik a "veszteségek ajándékait." Ebből egy valódi pozitivitás születik, ami azért nagyon más, mint a "Nézd a jó oldalát" vagy a "Minden rosszban van valami jó" közhelyek, amelyek sokkal inkább egyfajta bagatellizálást, toxikus pozitivitást képviselnek. A veszteségek ajándékait csak az UTÁN látjuk meg, amikor legalább valamennyire megdolgoztuk a nehéz érzéseket, vagyis azok mellett/ellenére magunktól fedezzük fel, és nem egy hárító, tagadásban lévő "megmondó ember" külső utasításra. 

Identitáskrízis, spiritualitás

A jövőkép elvesztése sokaknál jelent egy identitáskrízist - ki vagyok én most, hogy mindaz, amit a világról és a jövőről gondoltam, a kukában landolt? Hogyan fogok ezután élni, mikor az élet látszólag megy tovább, de én már nem tudok úgy tenni, mintha nem tudnám azt, amit tudok. Mi fog ezek után motiválni? Mi értelme van holnap felkelni, ha nem akarok robotpilóta üzemmódban, zombiként élni egyik nap a másik után? Ami eddig automatikusan ment, például a bevásárlás, a munkába járás, a szabadság tervezése, most komoly kihívást jelenthetnek, mivel a régi rögződések ütköznek az új információkkal, amelyeket nem tudok figyelmen kívül hagyni. Ugyanezek a kérdések megjelennek egy másik területen, klímaválság nélkül is: amikor valaki spirituális útra lép. A spiritualitásnak többfajta meghatározása is létezik, az egyik, vallástól teljesen független definíció szerint "az a törekvés, hogy önmagam legjobb változatává váljak." (Jacob Twersky rabbi). A krízisek hozzásegítenek ahhoz, hogy elhagyjuk, amire már nincs szükségünk, górcső alá helyezzük mindazt, amit fontosnak vagy értékesnek tartunk, és a krízisből jó esetben megerősödve, érettebben, letisztultabb értékrenddel keveredünk ki. 

Önazonosság

A fenti identitáskrízis és az ennek hatására végzett belső munka általában megerősíti az önazonosságunkat, és másfajta motivációk felfedezéséhez vezet. Az önazonos cselekvés hihetetlen előnye, hogy nem egy cél érdekében cselekszünk, hanem mert ezt tartjuk helyesnek, függetlenül attól, hogy mi lesz az eredménye. Az önazonos létezés hitelessé tesz, és ha önmagunkkal, az értékeinkkel összhangban tudunk élni, akkor akarva-akaratlanul modellé válhatunk a környezetünk számára, és úgy általában véve is sokat segít a belső béke megteremtésében, a jövőtől való szorongás csökkentésében. (Ez egyébként a klímakrízistől független, ugyanakkor a jövőkép elvesztése által kiváltott krízis és az azzal végzett belső munka erősítheti ezt.)

Kihívás: Találd meg a küldetésed

Mindannyiunknak vannak gondolatai arról, hogy hogyan képzeljük el a jövőt, a nap 24 órában tevékenykedünk (dolgozunk, vannak kapcsolataink, hobbink, közösségi életet élünk, eszünk, iszunk, alszunk). Vannak dolgok, amik fontosabbak számunkra, amiket szívből teszünk, más dolgokat muszájból csinálunk, vannak, amiket magunkért teszünk, vannak, amiket másokért. Amikor az értelmet keressük, tulajdonképpen célt, küldetést keresünk. Sokan nem érzik, hogy lenne küldetésük, holott van, csak nem így hívják :) 

A küldetés egy olyan dolog, amit nem tudsz nem csinálni, mert hiszel benne, hogy ez érték, ez jó, akkor is, ha nem jár érte semmi, és sokszor nem is tudatosul, hogy mindezt önzetlenül teszed, az egyetlen "fizetség" az, hogy szívből teszed és "ma is érdemes volt felkelnem" érzésed van tőle, és jellegzetesen kíséri egyfajta alázat - nem gondolod, hogy ez valami különleges, mert annyira természetesen "jön." A kihívás tehát nem az, hogy találj valami egetrengető, világmegváltó missziót, hanem hogy felismerd: amit már csinálsz, az a Te küldetésed :)  

A jövőkép elvesztése és az ökológiai veszteségek miatt érzett gyász, az érzelmi zűrzavar és a szorongás kezelése azért fontos, mert a veszteségek elismerése és elgyászolása alapozza meg az összes további lépést - enélkül könnyen megrekedhetünk a gyász tagadás, alkudozás, harag vagy depresszió szakaszában, ezek váltogatják egymást attól függően, hogy éppen milyen új információval találkozunk, a passzív és aktív reménybe próbálunk kapaszkodni, és nem jutunk el egy valódi elfogadásig. Ez, azon túl, hogy nem vezet el a lelki békéig, rengeteg energiát köt le, ami pont a felkészülést akadályozza. A jelentésalkotás, az, hogy a veszteség során szerzett tapasztalatok felhasználásával értelmet adjunk cselekedeteinknek, mindennapjainknak, tulajdonképpen az adaptáció első lépése a gyász első nagy hulláma után - ebből születhet egy másfajta aktivizmus, amelyet nem a félelem, hanem a szeretet és az együttérzés mozgat, és a Mélyadaptáció négy R betűje és a hozzájuk kapcsolódó négy kérdés segítséget nyújthat a jövőre vonatkozó stratégiák kidolgozásában. Ez ugyan nem jelenti azt, hogy most már mindig egy zen mosollyal az arcunkon fogadjuk az újabb és újabb rossz híreket, veszteségeket, azonban nem kell mindig nulláról kezdeni, reziliensebben és eszközökkel a tarsolyunkban nézhetünk szembe a kihívásokkal.