Klímagyász és klímaszorongás

Általában együtt jár, többek között ezért nehéz elválasztani a kettőt, felismerni a klímagyászt. 

A médiában több, klímaszorongással kapcsolatos cikk is megjelent az elmúlt pár évben, Dr. Kőváry Zoltán, aki itthon a témát kutatja és nyilvánosan is gyakran szólal meg, szeptemberben adott interjút az Indexnek, "A klímaszorongó ember az új normális?" címmel.  A cikkben megemlíti a klímagyászt (és a klímadepressziót) is, azzal a megkülönböztetéssel, hogy a klímaszorongást egy veszedelem vagy veszteség bekövetkezése miatti aggodalomként, míg a gyászt a már bekövetkezett veszteségre adott pszichológiai válaszként azonosítja. Ehhez azt tenném hozzá, hogy a már bekövetkezett veszteség mellett létezik az anticipációs gyász (előgyász), amikor a veszteség bekövetkezése előtt elindulhat egy gyászfolyamat, azokkal a tipikus érzésekkel, amelyek általában a veszteségeket kísérik. 

Előgyász/anticipációs gyász

A jelenség ismert, de elsősorban arra a folyamatra szokták alkalmazni, amelyen például egy halálos betegségre vonatkozó diagnózis közlése után megy át valaki, de hasonló figyelhető meg akkor is, amikor valaki válni készül. Ezeken túl azonban Ferber Eszter közel 30 olyan élethelyzetet sorol fel, ahol az előgyász megjelenhet (Kharon, 2020/4) - köztük a klímagyászt is, mint "a biztonságos, élhető jövőbe vetett hit és nyugalom elgyászolása; gyász az élőlények várható kipusztulása, a vélt vagy valós szenvedés okozása, a lakóhely elhagyásának negatív víziója miatt." Ehhez hozzátenném még a súlyos veszteséget elszenvedett gyászolóknál megjelenő, az eredeti veszteséget kísérő "járulékos veszteségek", mint például a jövőkép elvesztése, a szerepek elvesztése, amelyek olyor egy identitásvesztéshez, identitáskrízishez vezethetnek: ki vagyok én a jövőképem nélkül, ami eddig célként lebegett a szemem előtt, amibe rengeteg munkát fektettem, az most értelmetlennek tűnik, hiszen a jövő más tudást, képességeket követel tőlem, mint amire eddig készültem. Főként kisgyerekes szülőknél megjelenik a gyermek(ek) jövőjével kapcsolatos remények elvesztése, és sokaknak jelent kínzó dilemmát, hogy vállaljanak-e egyáltalán gyermeket ilyen kilátásokkal, és a vívódások közepette előrevetítik azt a veszteséget, hogy nem válhatnak szülővé. A krónikus betegek számára a gyógyszerellátás elakadása egyenlő az életminőség drasztikus romlásával, vagy akár a halálos ítélettel: ma is vannak gyógyíthatatlan betegségek, azonban milliók számára jelent megoldást a betegség gyógyszeres "karbantartása." 

Kollektív gyász

Tekintettel arra, hogy a klímaváltozás - habár nem egyszerre és nem egyforma mértékben - mindenkit érint, az ezzel kapcsolatos veszteségek mindannyiunk közös veszteségei. Van, akiben tudatosul, van akiben nem, és persze máshol tartunk a folyamatban, másként gyászolunk. Már maga a felismerés, hogy itt egy gyászfolyamatról van szó, egy közösség megtalálása, ahol meg tudjuk osztani az érzéseket, hihetetlenül sokat segít. 

Fel nem ismert és elvitatott/illegális gyász

Azok, akiket enyhébb vagy súlyosabb formában aggaszt a jövő, akik aggódnak, szorongnak a klímaváltozás következményei miatt, gyakran szembesülnek azzal, hogy a környezetük szimplán "klímahisztinek" minősíti azt, amit átélnek. Sokszor még ők maguk sincsenek tudatában annak, hogy tulajdonképpen gyászolnak, különösen ha anticipációs gyászt élnek át. A bekövetkezett ökológiai veszteségekkel sem jobb a helyzet, mert legjobb esetben "túlérzékenynek" minősítik őket vagy gúny tárgyává, támadások céltáblájává válnak (ez igen gyakori a környezetvédők, aktivisták esetén). A pusztuló korallzátonyok, az ausztrál tűzvészben odaveszett koalák messze vannak, egy kontinens közepén az olvadó jégsapkák, az emelkedő tengerszint nem jelent közvetlen veszélyt, miközben sokaknak az jelent problémát, hogy a havi számlákat befizessék. 

Az első feladat tehát az lenne, hogy egyáltalán felismerjük, hogy miben vagyunk, legalább a magunk számára nevet adjunk annak, ami sokszor csak egy meghatározatlan érzés, gyakrabban konkrét probléma, amin rágódunk. Ez nem mindig könnyű, mert maga a gyász is most kezd kilépni a tabusított témák közül. Mivel azonban a klímagyász is egyfajta gyász, vannak modellek, amelyek segítségünkre lehetnek abban, hogy megértsük, mi zajlik bennünk. A modellekkel mindig az a baj, hogy általános jellemzőket próbálnak megragadni, holott az első alapszabály, amit ma már nem nagyon vitatnak, hogy minden gyász egyedi, még egyazon gyászoló esetén is. A legismertebb (és leginkább félreértett) talán Elizabeth Kübler-Ross 5 szakaszt leíró modellje. Ez a modell eredetileg a haldoklás, az anticipációs gyász fázisait írja le, amelyek nem egymást követő állapotok, és a modell semmiképp nem valami "előírásként" készült, inkább azokat az érzéseket próbálja rendszerbe foglalni, amelyek sok embernél megjelennek, amikor előgyászt élnek meg. A modellt pár éve David Kessler, Kübler-Ross tanítványa és szerzőtársa kiegészítette egy 6. szakasszal, amelynek lényege az értelem megtalálása, vagyis hogyan tudunk értelmet adni a mindennapoknak a veszteség integrálása után. Mindenesetre ez egy egyszerű keretrendszert ad a gyászra jellemző érzések beazonosításához, most éppen a klímagyászra, mint előgyászra alkalmazva:

1. Tagadás
   A klímaváltozás egy hoax, méghogy globális felmelegedés, májusban esett a hó. Ez is csak egy médiacirkusz, aminek egy csomó agymosott bedől. A klíma mindig is változott, volt már ennél melegebb meg hidegebb is. 
   
   
2. Harag
   Az olajlobbi meg a nagyvállalatok zsebre vágták a politikusokat, évek óta vitatkoznak meg ígérgetnek, de nem történik semmi. A szomszédnak meg minek megy az automata öntözőrendszere esőben is?
   
   
3. Alkudozás
   A Kárpát-medence védett hely, a tengerszint emelkedése nem csinál belőle tavat. De hulladékmentesen élek, biciklivel járok dolgozni és bambuszfogkefével mosok fogat, csomagolásmentes boltban vásárolok, és kerülöm a vegyszereket, ahol csak lehet - ha összefogunk, megfordíthatjuk a folyamatokat és élhetünk tovább, csak kicsit szerényebben.
   
   
4. Depresszió
   Kicsi vagyok én ehhez, mit számít, hogy mit csinálok, mindenki éli az életét, mintha nem lenne holnap, a szomszéd hetente röpköd a világban, a családom, a barátaim hülyének néznek, és képtelenek felfogni, hogy mekkora bajban vagyunk. Ha ez így megy tovább, ki fog halni az emberiség, pár év és lakhatatlan lesz a bolygó. 
   
   
5. Elfogadás
   A helyzet súlyos, a világunk, ahogy ma ismerjük záros határidőn belül, valószínűleg még a mi életünkben a felismerhetetlenségig meg fog változni. Ez van, a klímaváltozást meg a társadalmi összeomlást nem tudom megállítani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy tehetetlen vagyok - igenis van felelősségem és van tere a cselekvésnek.
   
   
6. Integráció, értelem
   Végiggondolom, hogy számomra mi az, ami valódi érték, amiért érdemes küzdeni, itt és most - akkor is, ha esetleg kihalunk. Tudomásul veszem, hogy a rendszer része vagyok, és a rendszer által nyújtott eszközöket arra fogom használni, hogy legalább enyhítsem a károkat, csökkentsem a szenvedést. Teszem, amit tudok, ott, ahol vagyok, azzal, amim van.   

Ha ezek közül bármelyikkel tudsz azonosulni, Te is ezt érzed, akkor nagy valószínűséggel kisebb vagy nagyobb mértékben érintett vagy. Nem vagyunk egyformák, vannak, akik hamarabb átlendülnek ezeken, vannak, akik mélyre mennek. Vannak született és tanult reziliensek, vannak, akik most tanulják. Ha azok közé tartozol, akiknek a mindennapjait megnehezítik ezek az érzések, gondolatok, akkor valamilyen formában érdemes lehet foglalkozni vele, és nem kell egyedül küzdeni az elemekkel. Azt javaslom, hogy első lépésként gondold végig, milyen veszteségeket élsz át a klímaváltozással kapcsolatban, készíts ezekről egy részletes listát - írj fel mindent, amit már elveszítettél, és amit várhatóan a jövőben el fogsz veszíteni. Ha kész vagy, nézz rá a listára, és próbálj meg együttérezni magaddal, és akár másokkal is, hiszen ebben mindannyian együtt vagyunk, sok veszteségünk közös.

Ezeken a fázisokon általában mindannyian átmegyünk, és szerintem nem kipipálhatók egyszer s mindenkorra, nem "tudhatók le", mert én például két Deep Adaptation mozgalomban eltöltött év után is olykor elkeseredek, szélmalomharcnak érzem, leggyakrabban a harag látogat meg, de megtanultam kezelni, teret adok neki, majd felveszem a DA szemüveget, és a szeretet és együttérzés lencséjén át nézek rá a történetre, ami éppen feldühített. A szívem összeszorul a környezet pusztulását, a klímaváltozás hatásait már most elszenvedő embertársaim tragédiáját látva, és a magam módján próbálok hozzájárulni ahhoz, hogy enyhítsem a szenvedést, ne okozzak még több kárt. Az én lelkem is összefacsarodik, ha arra gondolok, az unokáimra milyen jövő vár - emberből vagyok, anya vagyok, persze, hogy megérint. A gyászmunka és Mélyadaptáció előtt sokkal jobban padlóra küldött, mint ma, amikor bár mélyen megérint egy-egy hír, kapcsolódok az érzéshez, a természethez, a szeretteimhez, barátaimhoz, hasonlóan gondolkodókhoz és ez megtart. A klímagyász és a klímaszorongás része az életemnek, de nem ez tölti ki. Teszem, amit tudok, azzal, amim van, ott, ahol vagyok, aztán majd meglátjuk, mire elég. Nagy különbség :)