Klímagyász - Harag

Ahogy a tagadás is kicsit más az anticipációs gyászban és egy már bekövetkezett veszteség után, a harag is egy kicsit eltérően jelenhet meg. A tagadás a psziché első védelmi vonala, és ha sikerül felfogni, beengedni a rossz hírt, akkor a feldolgozás következő lépése a megértésre tett kísérlet. A legfontosabb kérdés, ami felmerül a MIÉRT? Miért történik mindez? Miért velem? Az anticipációs gyásznál azt gondoljuk, hogy ha sikerül választ találni a miértekre, akkor az egész folyamat, amin átmegyünk átláthatóvá válik, ha kirajzolódik egy útvonal, ha látjuk az idevezető lépéseket, akkor kirajzolódik az is, hogy merre visz tovább ez az út és felsejlik a remény, hogy ha felismerjük az okokat, a hibákat, a rossz döntéseket, akkor megváltoztathatjuk a végkimenetelt (ez az alkudozás alapja). A veszteség utáni gyásznál ugyanezek a kérdések azért merülnek fel, hogy magyarázatot találjunk a történtekre, értelmet adjunk neki. A mögöttes okok itt is a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzésének csökkentése és a kontroll visszaszerzése.

Az anticipációs gyásznál a miértek boncolgatásánál, az okok keresésénél rögtön kiderül, hogy valaki valamikor hozott egy döntést, ami ide vezetett, vagyis része van a történetben, felelős azért, hogy így alakultak a dolgok. Itt lép be a következő énvédő mechanizmus, a hibáztatás. Ez reflex. Áldozat szerepben vagyunk (=olyasmi történik velünk, amit nem mi irányítunk és akaratunk és tiltakozásunk ellenére történik), tehát valaki más a felelős az egész történetért. Hibáztatni lehet konkrét személyektől (ismerősök és ismeretlenek, a családtagok, a szomszéd, az orvos, a politikusok) az intézményrendszeren át elvont fogalmakig (csillagok állása, Isten, a sors) bárkit és bármit. És ha valaki bánt, akkor az ösztönös reakció az, hogy haragszunk rá.

Haragudni valaki másra mindenképpen biztonságosabb, mint magunkra haragudni. Az önmagunk iránt érzett haragnál kevés magányosabb dolog van. Ráadásul ezzel gyakran együtt jár a szégyen és a bűntudat, amit emberi természetünkből fakadóan ösztönösen igyekszünk elkerülni - a legpusztítóbb érzések, mert aláássák az önmagunkba, a saját értékességünkbe vetett hitet, ez pedig általában depresszióhoz vezet.

A harag elengedéséhez, meghaladásához az első lépés az lehet, ha felismerjük, hogy milyen előnyökkel szolgál ez az érzés: mindenképpen rengeteg energia van benne, amit akár konstruktívan is használhatunk. Az önmagunk iránti harag pedig annak jele, hogy elkezdünk felelősséget vállalni azért, amiben vagyunk, ami nem kellemes, de kimozdít az áldozat szerepből és elkezdhetünk gondolkodni azon, hogy mit kezdhetünk a helyzettel, amivel szembe kell néznünk. Ha eltöltünk egy kis időt a haragunkkal, akár írásban magunknak, akár másnak kifjezzük (ahelyett, hogy magunkban forgatnánk) a belső nyomás csökken és megmutathatják magukat a harag alatt masszaként megbújó érzések (félelem, fájdalom, bánat, szégyen, bűntudat & tsi) - ha idáig eljutunk, akkor a harag magától oldódik és elkezdődhet az érdemi munka azokkal az érzésekkel, amelyek igaziból problémát okoznak (egy következő hagymahéj).

Konkrétan a klímagyászra lefordítva: a sokk után hibáztatjuk a felelőtlen politikusakat, a mohó nagyvállalatokat, a fogyasztói társadalmat és persze a szomszédot, akinél állandóan megy a légkondi - ha nem használunk légkondit, már jobb embernek érezzük magunkat, mint ahogy attól is, hogy mi nem az éppen regnáló pártra szavaztunk. Viszont ha beismerjük, hogy a mohó nagyvállalatokat minden termékük megvásárlásával támogatjuk, ahogy a fogyasztói társadalmat is, az már nyugtalanító, mert akkor már kénytelenek vagyunk - "velük" együtt magunkra is haragudni. Ez a felismerés viszont elvezethet oda, hogy elinduljunk a magunknak és másoknak való megbocsátás útján - ami nem azt jelenti, hogy innentől már rendben van minden, ami történt, pusztán azt, hogy több megértést tanúsítunk magunk és embertársaink felé, és már lehet azzal foglalkozni, hogy a múlt hibáinak ismeretében valamit másképp csináljunk. A helyzet kezelése irányába tett minden apró változtatás, kis lépés csökkenti a tehetetlenség érzését és szép lassan visszaszerezhetjük az irányítást a saját életünk felett.

A harag, mások hibáztatása egyrészt megóv a nem kívánt érzések átélésétől, másrészt mindenki ismeri a fájdalom, a bánat és a félelem bénító erejét -  a haragban, a dühben rejlő energiát, lásd: "mindjárt felrobbanok" - ha nincs energia, nincs robbanás 🙂.  A harag tehát biztosítja a cselekvéshez, változtatáshoz szükséges energiát. A kérdés most már csak az, hogy ezt az energiát csak harag biztosítja-e (Spoiler: hát persze, hogy nem, de erről majd kicsit később ;)).

Amíg nem oldjuk fel a harag alatt húzódó fájdalmat, bánatot és/vagy félelmet, addig újratermelődik, és mellesleg az élettani hatásai nem annyira vonzók: ugyanis a harag fiziológiásan is üss-vagy-fuss reakciót indít el a szervezetben, annak összes fiziológiás hatásával (stresszhormonok az egekbe, izomfeszülés, pulzus emelkedése - tudjátok). Ez alkalmilag jó lehet, de ebben élni folyamatosan... mondjuk úgy, hogy életveszélyesebb, mint a klímaváltozás. Amikor dühösek leszünk, haragot érzünk valami miatt, az egy ösztönös reakció, azt nem dönthetjük el, hogy akarjuk-e vagy sem, jön. Azt viszont eldönthetjük, hogy mit kezdünk vele: elfojtjuk, kiéljük vagy becsatornázzuk valamibe, és építő módon használjuk az energiáját.

A haragra és az alatta húzódó érzésekre ugyanaz vonatkozik, mint minden más érzésre és oly sok mindenre, akár a fizikai világban: minél jobban ellenállunk neki, annál erősebb. Ezért van az, hogy az elfojtott vagy kezeletlen harag dühkitörésekben, akár erőszakban robban, nem véletlen, hogy a haragnak elég rossz a PR-ja, a mi kultúránk különösen a nőket kondicionálja arra kis koruktól kezdve, hogy a haragot nem illik megmutatni, vagyis azt tanuljuk, hogy az adekvát kezelési mód az elfojtás. 

A harag tehát a gyászban (és a klímagyászban is) nagyon fontos szelep, segít kapcsolódni és strukturálni a kavargó gondolatokat, a benne rejlő energia segít meglépni dolgokat, cselekvőképessé válni egy kontrollvesztett állapot után (korábban volt szó a kiszolgáltatottságról és a tehetetlenségről - ezeket még kevésbé szeretjük), és lehetővé teszi, hogy időt nyerjünk, kiengedjük a feszültséget és olyan tempóban dolgozzuk fel az érzéseinket, amelyeket a harag jótékonyan elfed, ahogy tudjuk. 

A harag kezelésében nagyon sokat segít a ventillálás, a megosztás olyasvalakivel, akiben megbízunk, vagy ha nincs ilyen, akkor az írás - cenzúra nélkül. A testünkben lévő feszültségek oldását segíti a földelődés, a tudatos légzés:

1. változat:
   Helyezkedj el kényelmesen és először csak figyeld a levegő áramlását, majd keresd meg, hogy a testedben hol érzed a haragot. Amikor beszívod a levegőt, gondolatban vezesd oda, ahol a haragot érzed, "oda szívd be," mélyen, az orrodon keresztül, majd "hangosan" fújd ki a szádon keresztül. Ezt ismételd meg 3-4x, vigyázz, ne vidd túlzásba, ha bármilyen kellemetlen érzést, szédülést tapasztalsz, azonnal hagyd abba és megint csak figyeld a légzésed :)
2. változat:
   Ha úgy érzed, hogy elönt a harag, vegyél egy mély levegőt az orrodon át a hasadba, tartsd bent, amíg 10-ig számolsz, majd lassan engedd ki a szádon át, hang kíséretében. 

De a legfontosabb talán, hogy rehabilitáljuk a haragot, engedjük meg magunknak, és lehetőség szerint használjuk erőforrásként a változtatáshoz azt a hatalmas energiát, amit hordoz.