Klímagyász - Elfogadás

Amikor felcsillan egy másfajta remény...

A Kübler-Ross által leírt 5 szakaszból az utolsó az elfogadás, amikor eljutunk odáig, hogy először inkább csak beletörődünk a helyzetbe, és megfogalmazhatjuk, hogy "a helyzet súlyos, a világunk, ahogy ma ismerjük záros határidőn belül, valószínűleg még a mi életünkben a felismerhetetlenségig meg fog változni. Ez van, a klímaváltozást meg a társadalmi összeomlást nem tudom megállítani." Az elfogadással kapcsolatban az a legnagyobb félreértés, hogy ez nem egy olyan állomás, ahova egyszer megérkezünk és letudtuk a gyászt. Az elfogadás maga is egy több körös folyamat, és sokkal inkább egyfajta tudomásul vétele a dolgoknak, amiken nem tudunk változtatni, de ettől még az egész történet nem lesz rendben, és könnyen visszaeshetünk akár a tagadásba, akár az alkudozásba, és igen, lesznek napok, amikor intenzív haragot vagy éppen mély szomorúságot élünk át. Ennek gyakorlatilag minden újabb rossz hír után neki lehet futni, csak egy idő után azt vesszük észre, hogy minél kevésbé állunk ellen az érzéseknek, annál gyorsabban végigfut a sorozat, és már nem küld teljesen padlóra. Megadjuk magunkat a sorsnak, és eljutunk a gyász 6. szakaszába, amit David Kessler írt le pár évvel ezelőtt: integráljuk a veszteséget és értelmet próbálunk adni a mindennapoknak (erről szól a sorozat következő része).

Elfogadás/megadás - nem feladás

Az, hogy elfogadjuk a korlátainkat és megadjuk magunkat a sorsnak, nem jelenti azt, hogy feladjuk, mert úgyse tehetünk semmit. Feladni leginkább az érzésekkel való küzdelmet érdemes, hiszen az alternatíva, az elfojtás - bármennyire is legális megküzdési stratégia, főleg ha tudatosan tesszük - nem hoz tartós békét. Elfogadjuk azt, hogy nem tudjuk megállítani a klímaváltozást, hogy nem tudunk más fejével gondolkodni, hogy vannak érzések, amelyek nem negatívak, hanem pusztán nehéz emberi érzések, illetve elfogadhatjuk azt is, hogy sokan sokfélék vagyunk és máshol tartunk ebben a folyamatban.  Az elfogadás magasabb szintjére lépve megváltozik a gondolkodás: az, hogy nem tudom megállítani a klímaváltozást, nem jelenti azt, hogy teljesen tehetetlen vagyok - igenis van felelősségem és van tere a cselekvésnek, megpróbálom kihozni a maximumot ebből a nehéz. helyzetből is." Erről szól a radikális remény, és itt kezdődik a Mélyadaptáció.

Mélyadaptáció: Szeretet, együttérzés, kíváncsiság

A Mélyadaptáció vagy Mélyalkalmazkodás két alapvető értéke a szeretet és együttérzés, illetve azt a kérdést teszi fel, hogy hogyan tudunk szeretből fakadó válaszokat találni az előttünk álló kihívásokra, mivel a félelem alapú megközelítésnek elég komoly hagyományai vannak (Amerikában a hidegháború idején született meg a prepper mozgalom, a túlélési praktikákban verhetetlenek). Nem mintha a Mélyadaptáció kitalálója és követői nem szeretnének túlélni, a legnagyobb különbség a prepper mozgalomhoz képest az, hogy hogyan tudunk úgy túlélni, hogy közben emberek maradunk és megőrizzük azokat az értékeket, amelyek emberré tesznek minket. Szinte közhely, hogy a félelemre (és sok minden másra) a legjobb gyógyszer a szeretet, és az abból fakadó együttérzés: ha szeretet és együttérzés vezet minket, nincs időnk félni, illetve könnyebben megtaláljuk azt a bátorságot, amellyel bármivel szembe tudunk nézni. 

A szeretet az egyik legelcsépeltebb szó, és általában érzelemként tekintenek rá, holott ennél sokkal mélyebb (vagy magasabb) rétegei is léteznek, amit egyes nyelvek meg is különböztetnek, a görögöknek egyenesen 7 különféle szavuk volt 7 különféle szeretetre. A legmagasabb rendű, legtisztább szeretetet agapénak hívták - ez volt az Isten szeretete az ember iránt, és az ember szeretete Isten iránt, vagy ha úgy tetszik, az önzetlen, szolgáló szeretet, amely nem vár viszonzást. David Hawkins ezt úgy fogalmazta meg, hogy a szeretet nem egy érzelem, hanem egy létezési mód, amelyben leledzve nem azt kérdezzük, hogy mit ad nekünk a világ, hanem hogy mit adhatunk mi a világnak. Ez egy fogyasztói társadalomtól meglehetősen idegen szemlélet, mert elvárásokra, kapásra lettünk kondicionálva, holott mindenki ismeri az adás örömét a hétköznapokból, szóval nem, nem kell keblünkre ölelni az egész világot, ezután is nyugodtan bosszankodhatunk, sőt haragudhatunk, és érezhetünk szimpátiát bizonyos emberek iránt, ahogy lehetnek mások, akik kifejezetten ellenszenvesek. Azonban sokat segít, ha a szimpátia és az antipátia mellett egyre többször keressük az empátia lehetőségét. Megszoktuk, hogy kialakult véleményünk van dolgokról, emberekről, ami az előítéletek melegágya - ha azonban figyelmünket a saját véleményünkről a másik ember felé fordítjuk, ha kíváncsisággal közelítünk felé, akkor sokkal könnyebb megérteni egy másik gondolkodást és érzésvilágot, és a különbségek helyett kereshetjük azt is, hogy miben hasonlítunk, mi a közös bennünk. 

Az elfogadás pillanataiban már van annyi belső erőnk, hogy szembenézzünk a lehetséges jövőváltozatokkal és az ezekhez kapcsolódó konkrét félelmekkel - a félelem kezelése egy külön téma, ennek külön alfejezete a veszteségtől való félelem kezelése, ezekről később még lesz szó. Fontos, hogy adj időt magadnak, és ismét hangsúlyoznám, hogy az elfogadás nem egy egyszeri aktus, nem végleges, hanem több körben/szinten történik, tehát ha úgy érzed, hogy egyszer már megvót, ne éld meg kudarcként, hogy újra kacérkodsz a tagadással, alkudozol, haragszol, vagy esetleg látogatást teszel a gödör aljára - ez egy ilyen folyamat, és mindez teljesen rendben van. 

Kübler-Ross a gyász 5 fázisát azonosította, ma már hivatalosan is létezik egy David Kessler által hozzáadott 6. fázis, a veszteség integrálása és az értelem megtalálása - a Mélyadaptáció 4R-je ehhez nyújt segítséget.